Mostanában – és szinte mindig olyan közegben mozgok, ahol „ép testi adottságokkal élőkkel” dolgozok/bulizok/tanulok együtt. Magyarán ők kerekítik felfelé a lábak számának arányát, ha egy asztalnál ülünk, és nem én.

Viszont valahol elképesztően nagy belső konfrontáció alakul ki bennem a különböző életstílusaink miatt, amit időről időre helyre kell raknom magamban.

Vegyünk egy tipikus napot: egy forgatási/interjú/előadás nap, amikor felkerekedek itthonról, és felpattanok a bkv-ra. (bkk, whatever)
LÉPCSŐ mindenhol. Sebaj, veszek egy nagy levegőt és arra gondolok, hogy legalább edzésben maradok. Beérek a célállomásba. Csak a bejáratig szintén mindig lépcső mindenhol. Csikorgatom a fogam, hogy kora reggel 50 lépcsőszint akadályt meg kell másznom föl és alá, de nembaj, lenyelem a dühömet és a várva várt élmény szeretetére gondolok.

40 rohadás fok napközben, ami nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon megvisel. Merthogy a kislábam tizenórákig egy tökéletesen zárt, vákuumban gazdag tokban tvan lezárva. Ez olyan érzés, mintha körülcelofánoznád a lábad és estére bedagadna a bőr szellőzés hiányában. Képzeld el ezt minden nap. Tizenpercekre néha el tudok vonulni a mosdóba, hogy megmasszírozzam picit a vérző bőrfelszínt és életet leheljek szegénykémbe. (Ilyenkor mindig idegesen kopognak utánam a sorban, hogy miért nem haladok már…Magyarázkodnom kéne?)

Újabb felvétel, újabb plusz száz lépcsőfok. Az egy dolog, hogy ezzel a high-tech térddel képes vagyok felfele-lefele lépcsőzni, az más kérdés, hogy milyen áron. Sokszor érzem azt, hogy megdolgozok minden percért. Lefele még csak-csak visz a gravitáció, felfele viszont azzal az egyszem, apró combcsonkkal kell felnyomnom a teljes testsúlyomat a következő lépcsőfokra. Felér pár kitöréses gyakorlattal. Ha korlát sincs rendelkezésemre bocsájtva, akkor még intenzívebb az edzés.

Olyan helyeken és szituációkban mozgok jelenleg, amik a tűrőképességemet és az időnként csekély magabiztosságomat minden percben próbára teszik. Ez is egy spártai kiképzés, csak itt a lelki oldal a súlyozottabb. Hogy miért választottam ezt? Még erre én is keresem a választ. Talán azért, mert mindig abba az irányba indulok el, ahol a félelmeim lapulnak.

Ehhez képest mit látok a környezetemben? Azt, amit 21 évig én is tapasztaltam: a gondtalan mozgás örömét, a légies tánclépéseket, a fizikai létezés egyszerűségét. És ez nekem nagyon tud fájni, amikor ők azon problémáznak, hogy kikezdte a magassarkú cipő a bokájukat. Megvan a kontraszt: én ehhez képest szótlanul az utolsó lépteimet centizem ki, hogy haza tudjak jutni. Sokszor én is vágynék inkább egy fájós bokára, mintsem egy karbon ötvözetre, amit minden cipőcsere alkalmával csavarozni kell a megfelelő sarok magassághoz.

Igen, bevallom őszintén: időnként elveszek és beleragadok mások életébe mert olyan ordítóan nagy a kontraszt. De én is érzem, hogy nem jó így. Nem jó az, hogy az ő rendszerükben gondolkodok, és az enyém eközben meg abszolút más. Minden vonatkoztatás kérdése. Hogy mit választok kiindulási pontnak, az csak rajtam múlik.

Megvan nekem a saját életem, amiben origót választhatok. Legyen például a baleset, hiszen a jelenlegi életem fordulópontja ott bontakozott ki. És nem mellesleg ahonnan óriási magasságokba emelkedtem lassan 3 év alatt. Mindannyiszor, amikor rosszul érzem magam, hogy lépcsőznöm kell, vagy sajnálkozó emberekkel találkozok,  eszembe fog jutni a kedvenc mondatom, ami a Suhanj Fitness falára van kiírva:

„Mindenki a saját korlátait dönti le.”

Robotlány

(Motiváció level +1000: Eddie, a sas – film)