Önelfogadás.
Könnyű kimondani, könnyű prédikálni róla órák hosszat tréningeken, de annál nehezebb végre is hajtani.
Észrevettem magamon, hogy az életemben megjelenő legtöbb probléma abból eredeztethető, hogy időnként nem találom a belső hangom. Hogy mérges vagyok bizonyos múltbeli történésekre, amiket már megváltoztatni nem tudok. Hogy időnként a sok „társadalmi bekövesedett norma” elnyomja a kis törékeny robotlányságomat. Ilyenkor az önelfogadásom a nullával egyenlő. Feszültség generálódik bennem a mostani helyzet és az elképzelt „boldog” helyzet között.
Habár elindultam az önelfogadás rögös ösvényén, és rendkívül jól haladok a régi életem 21 évéhez képest, mégis azt érzem, hogy ez a fejlődés soha nem egy exponenciális, hanem egy sinus.
Mert akárhányszor odáig jutok, hogy elfogadom magam, mindig jönnek nehezebb napok, amikor az egész nagy bullshitnek tűnik. Amikor hasonlítani akarok a barátnőkre, akik fesztiváloznak és megvan mindkét lábuk. Akik önfeledten szaladgálnak, míg én végigmegyek csendesen a saját magam mindennapos kálváriáján. Míg mások mosolyogva fröccsöznek a Deákon, én újra és újra felteszem magadnak azt a kérdést, hogy biztos jó vagyok-e, biztos elég vagyok. Biztos megvan mindenem? Biztos így kell élnem 24 évesen, ilyen testi kínok árán?
A hit egy törékeny dolog.
Aztán kezembe veszek egy Feldmár könyvet, olvasok pár fejezetet, és lenyugszom. Mindig. Megértem, hogy szükség van arra, hogy időnként MINDENT megkérdőjelezzek az életemben, nemcsak a saját, de a környezetem tanácsait is. Mindent érdemes kérdőre vonni, amiben eddig hittem, mert ha elég erős építőköve az életemnek, akkor az ezután is fundamentum marad. Vagy sem.
Tök oké az, hogy sokszor bizonytalanság van. Mert a legvégén a bizonytalanságból fog következni a bizonyosság.
A bizonyosság, hogy oké vagyok. Hogy mindenem megvan és nem kell semmit sem takargatnom, csak azért, mert másoknak ez furcsa látvány. Hogy bármit elérhetek az életben,. amit csak akarok, elég hozzá az önmagamba vetett hit és az önmagam teljes elfogadása. Kívül-belül. Na erről az alapról lehet igazán építkezni.
Fogom magam, és kiülök a Deákra fröccsözni.
Pápá, Robilány
