Annyi negatív attrocitás ért az utóbbi időben, hogy minden energiatartalékomat össze kellett szednem a helytállás jegyében. Volt, hogy napokig dühöngtem és gondolatban ujjal mutogattam a külvilágra, amiért ezt a sok bántást és feszültséget a nyakamba eresztette, figyelmen kívül hagyva azt az egyszerű tényt, hogy így is van elég megoldani való problémám.
Tegnap meguntam a letargiámat. Sokkal fárasztóbb szarul lenni, mint jól. Több energiát vesz el tőlem és hátráltatja a robotlányságomat. Piszkosul.
Szóval most elengedek mindent.
Megbocsájtok
a környezetnek, akik sokszor csodabogárnak néznek.
a körúti zöldséges fiúnak, aki becsapott egy kiló eper árával.
annak a férfinak, aki pár napja beleüvöltött a képembe a lábam láttán, hogy „TEJÓISTEN!”. Nagyon fájt először, de mostmár oké.
a kollégáknak, akik sajnálnak és azt hiszik, rossz az életem. Lehet, hogy nem magyaráztam el eléggé, ez mennyire nem így van, de egy ponton már meguntam magyarázkodni.
a néninek a villamoson, aki az unokája fejét erőszakkal elfordította, miután a gyerek nagy szemekkel megkérdezte tőlem, hogy miért ilyen a lábam.
azoknak a sofőröknek, akik türelmetlenségük miatt szinte eltapossák a zebrán átkelőket, hogy két percet nyerhessenek.
a magyaroknak, hogy szűnni nem akaró feszültségben és negativitásban élik az életüket. Még nem tudják, hogy máshogy is lehet?
Legvégül, és elsősorban Magamnak. Ennek a kis életszerető, telis-lete hibákkal élő lánynak, aki hiperérzékeny a külvilág előítéletességeire. Aki sokszor felejti el, hogy az élet természetes része a hibázás. Ezt követően pedig a megbocsájtás.
Ré-ka.
