Egyre több olvasómtól kapom a kérdést, hogy mért nem pattanok fel az osztrák vonatra, és veszek részt a híres csodakísérletben, ami megváltoztathatja az életemet.
Egy érzékelni képes protézis, ami az aggyal van összeköttetésben, és jelzi, ha kavicsra lépek. Mindez először a történelemben, és mellesleg a szomszédban zajlik. Hmmm. Lassan egy éve nem érzek a bal lábammal semmit, csak a fantomfájást, és valóban hiányzik. Olyan kecsegtető, hogy újra visszakaphatnék valami kis szeletet a régi életemből.
Na de álljunk csak meg. Életemben először tavaly nyáron műtöttek, akkor is életmentő műtét volt, amputációval végződött. Azt a kegyetlen fájdalmat, amit akkor éreztem…Biztos hogy nem kívánom újraélni. Lehet az egy kicsi korrekciós műtét, vagy egy komolyabb beavatkozás, kiráz a hideg is a gondolattól, hogy bárki is újra hozzányúljon a csonkomhoz, Jjlenleg ez a legérzékenyebb pont a testemen, úgy védem és ápolom, mint egy drágakövet. Egy apró ütés, vagy behatás( ha nincs rajtam a láb) tízszer jobban tud fájni, mint ha az ép lábamon a combomat ütés érné. Nem csoda, hogy ennyire óvom, hisz még legalább 70 évig kőkemény munkát kell végeznie, hogy még az unokáimmal is focizni képes legyek. Minden csonkműtét után a lábatlannak újra kell tanulnia a járást, elviselni a sebfájást, rettentő kemény, emberpróbáló folyamat. Nem csoda, ha a választásom a nem-re esik. Egyszer már eljutottam egy magas szintre, és most olyan jól esik csücsülni a jó eredményeimen, és aratni a babérokat. 😉
Leborulok a kutatók és orvosok tudása előtt, egy korszakalkotó áttörés küszöbén állhatunk, ami odáig vezethet, hogy lassan emberként – akarva,akaratlanul- cyborg-gá válunk. És még közel sincs vége! Ha csak arra gondolunk, 10 év alatt milyen iszonyúan gyors léptékben fejlődnek a telefonok, nagyjából sejthető a következő pár évtized a bioinformatika területén is.
CYBORG: Kibernetikus élőlény, ami gépi és biológiai részekből áll, ezek összhangban, jól működően építik föl testét.
Amputáltként én a mostani kezdeti kutatási szakaszban biztos nem szeretnék kísérleti alany lenni, még ha vissza is adja a járás élményt. Túlságosan kiforratlan. Ami most számomra lehetőségként felkínálkozott a protézis-ellátásban, úgy gondolom, elég. Lábszáramputáltként számtalan lehetőség létezik az esztétikus és dinamikus járás elsajátításához, combamputáltként pedig egy mechanikus térdízülettel is elvégezhető az átlagos erőnlétű, kenyérkereső élet, vagy a mikroprocesszor vezérelt térd nyújtotta extra biztonság is megadja a megfelelő életszínvonalat.
SOKKAL LÉNYEGESEBB DOLOG VAN A HÁTTÉRBEN! Remek dolog, hogy a lábvesztett megérzi a füves talajt maga alatt, de ez a technológia igazán a kar-kéz vesztettek hasznára válhat. Sokkal nagyobb a vesztesége, egy olyan amputáltnak, akinek a karja hiányzik a lába helyett, mert a mostani megfizethető-megfizethetetlen protézisek még nincsenek azon a fejlettségi szinten, hogy biztonsággal állíthassuk, az élete ugyanolyan lesz, mint azelőtt. A kéz funkcióinak csak kis részét képes megcsinálni, és természetesen ebből semmit sem érzékel a viselője. Milyen nagyszerű is lenne, ha érezni tudná újra a simogatást! Egy remek tudományos terület, amin van még mit csiszolgatni és kutatni. Ha kezdő tudós/kutató/orvos/programozó lennék, biztosan ebbe a irányba indulnék el.
Kíváncsian követem a kutatás eseményeit továbbra is és nagyon bízom benne, hogy sok sorsombelinek megváltást hozhat! Kiráz a hideg és és elönt a büszkeség, hogy az emberiség a tudását jóra is tudja használni! Én ebben látom az élet értelmét: másoknak segíteni. Mosolyt csalni a másik arcára. Megelmelni őt, ha elfárad. Tanácsot adni, ha nem tud tovább lépni. Mindezt tisztelettel, és feltétel nélkül. Milyen egyszerű ezeket a gondolatokat leírni, mégis mindenki másképp cselekedik. Kritizálunk, ítélkezünk, utálkozunk, gyűlöletet szítunk. ELÉG! Így nem lehet boldog életet élni. Szeretet. Egyetlen szó a megoldás mindenre.
Bízom benne, hogy a kutatócsoport tagjait is ez az aprócska szó vezérli.
Szeretettel. Réku.
