Robotlany - blog - spar marathon

Hát ez meg mi hétvége volt?

Egy hete ilyenkor Szandi elmékeztetett, hogy jön a Spar Budapest Marathon és jó lenne egy közöset futni. Egy éve ezen a versenyen debütáltam újra futóként egy 2,4 km-es távon. (Beszámoló itt)

Visszaidéztem az emlékeket majd ránéztem Szandira, és azt mondtam, a mostani Spar-on illene dupláznom a távot. Amint ezt kimondtam, az öltöző elnémult, majd lelkes ujjongásban tört ki. Igen, el akarok indulni az 5K-n, robotlányos életem eddigi leghosszabb távján. Remegő kézzel pakoltam el az edző cuccom, éreztem, hogy itt most bármi lehet.

A bármi alatt azt értem, amit eddig: lehet, hogy el sem tudok indulni a távon, lehet, hogy a futólábam a táv közepén használahatatlanná válik és még az is megtörténhet, hogy végigfutom az egészet, mint a kisangyal. Az a legfelemelőbb és rohadtul a legidegesítőbb ebben a robotlábas életben, hogy soha nem lehet tudni, mi lesz. (A technológia szeret megviccelni.)

Hétfő este ráálltam a futópadra, majd azzal a lendülettel le is szálltam róla, mert a kislábam alján szúró fájdalmat éreztem. A new yorki utazásom óta ez egy elég bosszantó, visszatérő fájdalom, amivel még nem tudok mit kezdeni, valószínűleg még mindig van mit dolgozni a tokon.

Csütörtökön megint megpróbáltam, ezúttal nagyon óvatosan vettem fel a lábat, hogy a tok és a bőrfelszín közötti súrlódásokat minimalizáljam. Nem volt szúró érzésem és mire észbekaptam, már túl voltam 4,5 km futáson. Akkor hétvégén rajt!

Szombat délelőtt. Szinte hallani véltem a rajt előtt a szívdobogásom. Megbeszéltem magammal, hogy nem fogok izgulni és ezt a versenyt egy futó edzésként fogom fel. Nyomás nem volt a vállamon, mégis szaporán vettem a levegőt, amikor elkezdtek visszaszámolni. A tempó mindegy volt, a táv teljesítése lebegett a szemem előtt. Ági és Szandi két oldalról biztosítottak, hogy ne szökkenjenek elém az emberek, vagy hogy ne essek el az indokolatlanul elhelyezett kátyúkban.

Az első 3 kilométer teljesen rendben volt, ha ott vége a versenynek, én nem bántam volna. A maradék kettőn már igazán szenvedtem. Beszúrt az oldalam, egy egész nagy tócsa izzadtság lötyögött a kislábam körül a tokban és elnyomtam pár csendes imát, hogy a futóláb ne mondja fel idő előtt a szolgálatot.

Hát nem így lett.

Célba értünk. 

70835388_981149872224717_6436780762535559168_n.jpg

Fotó: László Attila

Little bit of konklúzió:

Rohadtul nem komfortos átlépni a korlátainkat, olyan, mintha az ember lábai alól kifutna a talaj. Megszűnik a stabilitás, megkérdőjeleződik sok, biztosnak hitt alapköve az életünknek. A semmiben lebegünk. Az egyetlen dolog, amit tehetünk az az, hogy megtanulnunk önmagunkba kapaszkodni. Elfogadjuk, hogy most ez egy nehéz helyzet, elfogadjuk, hogy szenvedünk. Nem söpörjük a szőnyeg alá. Piszkosul fáj, de a szívünk mélyén már sejtjük, sőt, tudjuk, hogy ezek az instabil momentumok fognak minket eljuttatni a következő szinthez. Hiszen nincs fent lent nélkül.

Szeretettel és végtelen boldogsággal,

Robotlábas Robilány

Köszönöm a Suhanj Alapítványnak, hogy a színeiben futhattam! Köszönöm a szurkolást mindenkinek!
Köszönöm az Ottobock Hungáriának, hogy biztosította nekem a mozgás szabadságát! 
Köszönöm Szandi, Ági, hogy fogtátok a kezem. Szerencsés vagyok, hogy ismerhetlek Titeket! Köszönöm az 5 forintosnak, hogy csavarfúzóként helyt állt, és Tamásnak, hogy erősen meghúzta a csavart az indulás előtt! :’D
Köszönöm a Garminnak, hogy egy tuti sportórával támogatja a sportéletem!
Köszönet jár a Budakeszin lévő protetika műhelynek, Bujdosó Robinak és Tibinek, hogy minden apró gondommal hozzájuk fordulhatok. 

No Comments Yet

Leave a Reply

Your email address will not be published.