Az M7-es bevezető szakaszán csak úgy hemzsegnek az autók, úgy tűnik, nem mindenki tölti otthon a hétfő este 8 órát. Talán ők is meghosszabbították is a huszadikai nyaralást, remélve, hogy elkerülik a forgalmat. A féklámpák fényeitől kicsit hunyorgok, a testem jelzi, hogy fáradt. Nem is csoda, 600 megtett kilométer van mögöttem, ez az eddigi leghosszabb táv, amit egyszerre levezettem.

Nem szeretek erről beszélni, mert kicsit mintha szégyellném, de ami igaz, az igaz: előfordul, hogy még mindig félek az autópályán. A félelmem némi dühvel is társul: Miért tartok még mindig itt? Mi a francért nem tud teljesen elhalványulni a baleset? Rég a homályban lenne a helye!

A poszttraumás stressz (PTSD – a trauma késői hatása) egy létező jelenség, ilyenkor – mindenféle előjel nélkül – beugrik egy kép, egy villanás a balesetem foszlányaiból, ami kiszakít a jelenből és kissé meg is bénít. Kiszárad a torkom, eltűnik a jókedvem, érzelmileg eltávolodok a külvilágtól.

Azt mondják, a feldolgozásnak 3 lépcsőfoka van. Az első az, amikor biztonságot teremtünk. Ilyenkor próbáljuk felülírni a kiszolgáltatottság és a hirtelen jött bizonytalanság érzését, amihez az emlék kötődik. Az elején sokáig azt éreztem, hogy a világ, amiről eddig azt hittem, hogy biztonságos hely, most egyszerre a feje tetejére állt, minden bizonytalanná vált. Folyamatos készenléti állapotba kerültem, mintha bármelyik percben történhetne velem valami. A szeretteim mindent megtettek, hogy enyhíteni tudják a rettegő kislányt, akivé váltam. Meséket néztünk, legó űrhajókat építettünk, nagyokat ettünk.

A második az emlékezés és a gyász megélése. Bátorság kell hozzá, hogy szembe tudjunk nézni a velünk történtekkel, sokszor azt érezhetjük, olyan hatalmas a feladat, hogy meghaladja a képességünket. Itt fontos, hogy türelmesek maradjunk magunkkal, kérjük szakember segítségét, ugyanis ez a szakasz a leghosszabb és legmelósabb. Nekem ezen a ponton rengeteget segített a blogírás. A fájdalmakat, a félelmeimet itt kiventillálhattam, és minden egyes leírt mondat után egyre több mentális téglát dobáltam le magamról. Aztán ecsetet ragadtam és festettem, bármit, ami épp az eszembe jutott. Aztán összeraktam a gondolataimból egy TEDx-re való előadást.
“Take your broken heart, make it into art” – mondja Meryl Streep, és tök igaza van: használd a kreativitásod, hozz létre valami szépet a szörnyűségből. Közben pedig merj sírni, zokogj hangosan, menj ki a hegy tetejére üvölteni. Ezt már csak én mondom.

Harmadik lépésként jöhet a visszatérés: lassan, fokozatosan visszarázódni a mindennapokba. A hosszas kórházi éjszakákon nem tudtam aludni a szobatársak horkolásától, ezért fejben elkalandoztam a jövőbe és terveket szövögettem. Elképzeltem, ahogy visszatérek az egyetemre, a szeretett kollégiumi csapatomhoz. Gondosan megterveztem, hogy milyen ágyneműhuzatot szerzek és hova fogom rakni a cserepes aloe verámat. Ezen a ponton az ember már csak a hétköznapi életre vágyik, a lehető leghétköznapibb feladatokkal.

Sok év elteltével egyik reggel arra ébredtem, hogy vezetni akarok.

A kreszt elsőre leraktam, de amikor az oktató először kivitt a nagybetűs forgalomba, minden vér kifutott a fejemből. Teljes blokk, robotpilótaként követtem az utasításait, mintha az összes addigi tudás gombnyomásra kitörlődött volna, pedig az élet eddig mást igazolt. Azt, hogy bármibe belefogtam, sikerre vittem. A rámtörő emlékképeket ekkor tanultam meg jobban kezelni: ha jönnek, nem küzdök ellenük, nem tanúsítok ellenállást. De nem is adok nekik energiát, egyszerűen nagy levegőt veszek és mire kifújom, már vissza is tértem a jelenbe.
Két éves a jogsim, a Tivolimmal minden nap úton vagyok. Szeretem megcsodálni a Budai rakpart késői fényeit, elcsípni azt a pillantot, amikor felkapcsolják a lámpákat. Szeretek eljutni az edzésekre nagy fejtörés és útvonal szervezés nélkül, így a megspórolt energiát a fontosabb dolgokra tudom átcsoportosítani. Számomra a vezetés és ez az autó a végtelen szabadságot jelenti, hogy végre oda megyek és akkor, amikor én akarok.

Jó hírem van minden traumán átesett olvasómnak: csak az eleje döcögős. Mert ami ezután következik, az a fejlődés, a virágzás, amit úgy hívunk: poszt traumás növekedés. Folytatás a következő blogposztban.

Photo
Photo: Attila László

Köszönöm a Ssangyong Magyarországnak, hogy ezzel a csodálatos Tivolival támogtatja a hétköznapjaimat.❤️ Rettentő nagy segítség és áldás visszatérni a forgalomba.

Robotlány

No Comments Yet

Leave a Reply

Your email address will not be published.